Sokan úgy gondolják mennyire jót tesz gyermeküknek a körön való élmény lovagoltatás és ezzel még önmagában nincs is baj, de érdemes lenne átértékelünk a lovaglás és földről vezetés hatásait, mely segíti elő eredményesebben a személyiségfejlődést.
Emlékszem, mikor elrontott lovam újraképzését azzal kezdtem, hogy rengeteget sétáltam vele terepen és faluban egyaránt, ezzel is szoktatva mindenféle ingerhez. Ám hihetetlenül elcsodálkoztam, mikor az utca emberei leszólítottak, talán csikó vagy beteg a lovam, hogy nem ülök fel rá?
Teljesen kikopott a köztudatból, hogy egy ló képzését nem hátról, hanem földről kezdjük. Pedig ugyanígy helye van a földimunkának ez a lovasok képzésében is.
Legyen szó gyerekről vagy felnőttről egy lóval való kapcsolat kiépítéséhez nem szabad, hogy az legyen az első lépcsőfok, hogy lóra ültetve körözgetünk a pályán, aztán egyszer csak megérezzük az egyensúlyt és az adott lovat alattunk. Évek tapasztalatából mondhatom, hogy a rendszeresen lovaglók is gyakran azon kapják magukat, hogy földről sokkal nehezebb kontrollálni egy lovat. Míg hátról tapasztaltabbak, feljebb valónak érzik magukat a magasság miatt vagy épp az eszközök adta lehetőség miatt könnyebb irányítani a lovat, addig ha egy szintben vannak, akár ki is tépheti magát a lovas kezéből.
Ezért hoztam pár érvet amellett, miért jobb, ha elsősorban földről ismerjük meg a lovakat és csak ennek tudatában ülünk lóhátra:
Vezetni csak úgy lehet, ha tudjuk merre akarunk haladni. Ez a fajta előre gondolkodás serkenti arra a gyerekeket, felnőtteket egyaránt, hogy ne követők legyenek, hanem vezetőkké váljanak. Rendszeres hátranézés és kérdezgetés („Jössz már?”) helyett egyszerűen, ha elhatározzuk a ló mellett, hogy honnan hova akarunk eljutni akkor egy a helyes testbeszéddel a lovunk leköveti minden lépésünket.
Felelősségvállalás a másikért. Míg lovagolva kiélvezhetjük annak előnyét, hogy „cipelve vagyunk”, addig egy ló vezetésénél, nekünk kell felelősséget vállalnunk a társunkért. Nem a földet nézve, hanem előre tekintve, minden lépést és irányokat átgondolva kell eljutni együtt a célba.
Ez az önbizalomnövelés színtere, itt nincs helye bizonytalanságnak. Saját bőrünkön tapasztalhatjuk annak a következményét, ha meggondolatlanul cselekszünk a földről vagy „nekem mindegy” alapon cselekszünk. Csak is önbizalommal teli lehet megfelelő határozott döntéseket hozni.
Kommunikálni úgy jó, ha egy szinten vagyunk. Senki sem szeret úgy beszélgetni embertársakkal sem ha „fentről dirigálnak neki”. Így van ez a lovakkal is. Sokkal jobb kapcsolatot teremtetünk, ha létrehozzuk a szemkontaktust és egymás mellett állva lehetőséget adunk, hogy - mint egy táncként - lekövethesse a ló is a mozgásunkat.
Szabadság érzetet ad. Csatlakozás után minden ember átélheti, milyen érzés mikor egy ló szabadon követi őt bárhova eszköz nélkül. Ez az érzetet lóhátról csak profi képzési szinten élheti át, addig általában lóhátról az eszközök kötöttsége miatt a kötélhez való ragaszkodás elveszi ezt a szabadság érzetet.
Továbbra sem állítjuk, hogy a lovaglás ne adna plusz magabiztosságot, sőt számtalan pozitív élettani hatást okoz. Viszont szeretnénk ezzel a pár gondolattal átértékeltetni az olvasóknak azt a sémát, miszerint sétálni a ló mellett uncsi.
Minket Unikoriában hihetetlen büszkeséggel tölt el az, mikor a gyerekek megérzik, mennyivel jobb egy bonyolult pályán átvezetni választott lovukat, mint a monoton futószáras lovaglás.
Szeretnénk sokakkal megérteni, hogy nem csak a lóháton töltött pillanatok a fontosak. Sokkal értékesebb percek azok, mikor például egy gyermek elkezd a felnőtté válás útjára lépni azzal, hogy maga dönti el merre akar haladni és egyszerre lépnek teljes összhangban.
Bonifert Rita